Fogyatékkal élő ukrán gyerekek külföldi kezelésért küzdenek

Budapest, Magyarország: Irina Bryk több mint egy évvel azután, hogy autista fiával, Romannal Magyarországra menekült Ukrajnából, még mindig nem talált megfelelő kezelést kilencéves fiának.

„Csak a közintézményekben beszélnek magyarul, és kevés a hely” – mondta az Agence France-Presse-nek a 31 éves közép-ukrajnai Cserkaszi tanárnő.

Brykék nincsenek egyedül a küzdelmükben.

Az ENSZ menekültügyi szervezete, az UNHCR legutóbbi felmérése szerint az Ukrajnát elhagyó családok 12 százalékának van fogyatékos tagja.

Az Európai Fogyatékosügyi Fórum szerint a háború kezdetén sok fogyatékos ukrán gyereket is kiutasítottak az intézményekből.

Az egészségügyi dolgozók arra figyelmeztetnek, hogy a kényszerű lakóhelyelhagyás – eltekintve az új környezethez való alkalmazkodás küzdelmétől – súlyosbítja a meglévő fogyatékosságokat.

„Az idő a lényeg”

Romannél négy évesen diagnosztizálták autizmust, és csak arckifejezésekkel és kézmozdulatokkal kommunikál.

„Tudom, hogy a megfelelő kezelésekkel egyszer beszélni fog. De az autista és más fogyatékkal élő gyerekek számára nagyon fontos az idő” – mondta Bryk, miközben nézte, ahogy Roman csendesen játszik a játékokkal a konyhaasztalon budapesti lakásában.

Ukrajnában Roman egy olyan központban járt, amely a másokkal való kommunikációra összpontosított. Most Bryke-n múlik, hogy otthon gyakoroljon vele fejlesztő tevékenységeket.

Napközben édesanyjával egy jótékonysági szervezethez jár dolgozni, ahol óvodás gyerekeket tanít – mind ukrán menekülteket.

Bryk elmondta, hogy elmenekült Ukrajnából, hogy elkerülje fia sérülését.

„A legnagyobb félelmem, amikor az invázió megtörtént, az volt, hogy elképzeltem a reakcióját, amikor orosz tankokat látott tüzelni” – mondta az AFP-nek.

Az invázió óta több száz ukrán fejlődési fogyatékos gyermek költözött Magyarországra – mondja Olena Andrychuk logopédus.

A menekült Andrychuk egy középiskolát vezetett Kijevben, amelybe 87 speciális igényű gyermeket integráltak.

Most a 42 éves férfi önsegítő kezelési programot tervez elindítani, hogy biztosítsa a menekült gyermekek időben történő és szakszerű ellátását.

„Nem tudnak alkalmazkodni a helyi iskolákhoz zavaraik és nyelvtudásuk hiánya miatt” – mondta Andrichuk az AFP-nek egy budapesti projekttalálkozón.

Eddig mintegy 40 magyarországi ukrán menekült család jelezte, hogy csatlakozik projektjéhez, amely jótékonysági adományokat keres a szakemberek toborzásának finanszírozására.

Az egyik érdeklődő a projekt iránt – AKSEN (Segély a sajátos nevelési igényű gyermekeknek) – Julia Stavitska menekült. Lányának, Darinának (6) szenzomotoros alaliája és beszédzavara van.

„A háború azt jelenti, hogy elvesztegetjük a fejlesztési időt a szakemberekkel” – mondta a 26 éves fodrász az AFP-nek egy privát beszéd- és nyelvterápiás foglalkozáson Andrychukkal.

Később a projekt azt reméli, hogy a kijevi ukrán egészségügyi tisztviselők tájékoztatást küldenek a menekült gyermekek fejlődéséről.

„Amikor elhagyták Ukrajnát, eltűntek a radarról. Végső soron az a célunk, hogy segítsük a menekült szülők nyugalmát gyermekeik életesélyeit illetően” – mondta Andriicsuk.

„Ugyanazok a lehetőségek”

Lengyelországban, ahol több ukrán menekült él, mint Magyarországon, a nyelvi akadályok és a kezeléshez való hozzáférés kihívást jelent a fogyatékkal élők számára.

A krakkói székhelyű Patchwork Association, amelyet fogyatékos gyermekeket nevelő ukrán anyák vezetnek, lengyel szervezetekkel működik együtt, hogy több mint 180 lengyelországi ukrán menekültcsaládot segítsen védelemhez és integrációhoz való hozzáférésben.

2014-ben a csoport társalapítója, az 50 éves Krystyna Rudenko elhagyta Ukrajnát Németországba, mielőtt Lengyelországban telepedett le.

Lengyel szakértők segítségével néhány hónap alatt megtanult segítség nélkül étkezni lánya, Sonia (20), aki agybénulásban és epilepsziában szenved.

„Azt akarom, hogy az ukrán menekült családok is ugyanolyan lehetőségeket kapjanak” – mondta az AFP-nek.

Rudenko szerint azonban akadályokba ütközik az állami és önkormányzati fenntartású létesítmények programjainak nagy területigénye.

Bár a legtöbb család Lengyelországban marad, sokan a visszatérés mellett döntenek.

Ezek a családok, mondta, „annak ellenére, hogy Kijevben naponta bombáznak… nincs elég segítség, hiányzik az otthonuk, a barátok és a család”.