Könyvajánló: „Idegeneink”, Lydia Davis

Idegenek: TörténetekÍrta: Lydia Davis

Lydia Davis története, ahogyan azt öt évtized és hét gyűjtemény óta ismerjük, kihagyás. Gyakran legfeljebb egy oldal terjedelmű, és olykor költészetszerűen kiterítve valamilyen hétköznapi szituációt ragad meg, miközben szinte az egész kontextust lecsupaszítja, így karizmatikusan idegenné válik, nem kötődik semmilyen konkrét helyhez vagy időponthoz. „Milyen hosszú az árnyék/Jön át az asztalon/Ebből a sószemből” – írja Davis a „Késő délután”-ban, amely új, Our Strangers című kollekciójában jelenik meg. A minimál és univerzális kép szépen összefoglalja az egész törekvést.

Mégis, annak ellenére, hogy a dimenzió minősége áthatja Davis összes munkáját, jelenlegi szorongásaink beszivárognak az Idegeneinkbe. A „Kedves, aki ad***” című történet, amely egy újrahasznosított WC-papírt árusító cégnek írt levélként van formázva, megemlíti „a brutális közömbös hozzáállást, amely valójában elterjedt abban az időben, amelyben élünk”. Az egyik történet egy késleltetett telefonhívásról szól „egy nővel, aki végül nem tűnt igazi nőnek, sőt nem is igazi emberi lénynek”. Egy másik könyv, a Hogyan változott az idők során, egy értelmiségi és csodált alak – aki Thomas Jeffersonként azonosítható – zárkózott nárcisztikussá hanyatlását mutatja be. Több történet is a megalvadt társadalmi képzetekre fókuszál, és könnyen értelmezhető a kortárs kultúra apró vádjaiként. Az embernek meglepő az az érzése, hogy még Davis sem lehet teljesen immunis a végzet elmúlásával szemben.

Hogy világos legyen, az „Idegeneink” nem egy vitatott könyv, sőt nem is egy konkrét tézissel rendelkező könyv, Davis kérése ellenére, hogy csak független könyvkereskedőkön és a Bookshop.org-on, az Amazonon keresztül értékesítsék. A nyilvános vita helyett Davis fő gondja az, hogy gondosan, szinte megszállottan figyeljen más embereket: vonatutasokat, salzburgi étkezőket, egy nőt a Watertown Price Choppernél, aki samponpalackokat próbál újrahasznosítani. A könyv olykor szabálytalan népmesék kompendiumának tűnik.

De ahogy a gyűjtemény épül, egy halk mondat kezd formát ölteni: Davis úgy tűnik, egy víziót kínál arról, hogyan viszonyulunk a körülöttünk lévő emberekhez, és milyen az életünk. tényleges Egy közösségnek tűnhet. A címadó történet elmeséli az elbeszélő múltbeli és jelenlegi szomszédait, valamint a narrátor barátai szomszédait, valamint ezeknek a kapcsolatoknak a hangját – a sértődöttet, a barátságost, a feszültet, a közömböst. A szomszédok egyszerű közelségük révén „egyfajta családdá válnak együtt” – írja Davis.