Nyolcéves „Ilanga néni” nehéz templomi harangokat kongat Magyarországon

Szövegméret

Issa Ferenc fotói. Videó: Paul Wisner

Josefne Sedlak, vagy közismert nevén Ilonga néni családja elmúlt öt nemzedékének nyomdokait követve, naponta legalább kétszer elhagyja otthonát a közeli harangtorony felé.

A Magyarországon megmaradt kevés harangozók egyikeként a Budapesttől 60 kilométerre északra fekvő, 350 lakosú Terini katolikus templomában vállalta a harangozást.

Az ottani legnehezebb harang körülbelül 450 kilogrammot (1000 fontot) nyom.

„Amíg a kezem-lábam nem bírja, addig nem lesz automata rendszer” – mondja a 80 éves, háromgyermekes nagymama.

„Mert az emberek azt mondják, hogy a harangok elhalnak, ha automatikusan működnek, és ez igaz, ezért a működő csengő nem szól úgy, amikor megnyom egy gombot.”

„A harang hívja az élőket, gyászolja a halottakat és töri a vihart.”

Európa-szerte, ahogy a 20. század óta folyamatosan fejlődik a motorizáció, egyre ritkább a harangozó – mondta Bajko Ferenc, a templomi harangok történetével foglalkozó campanológus.

„Magyarországon általában a protestáns templomokban csak vasárnaponként használják a harangokat. Nagyon egyedi, hogy valaki naponta többször is kézzel kongat” – mondta az AFP-nek.

Ilonga néni „nagy áldás” – mondja Andresne Brozo, Tereney polgármestere.

Tévéstábok és kíváncsi turisták rendszeresen járnak a faluba, hogy találkozzanak vele, sőt tavaly júniusban Novák Katalin magyar államfő is meglátogatta.

Általában az Ilonga néni egyik kezével harangoz délután vagy este, néma imát mondva számolja az időt.

De olyan fontos keresztény ünnepeken, mint a karácsony, egy középkori templom mindhárom harangját kézzel kell megkongatni.

Így hát leül egy zsámolyra, és mindkét kezét és jobb lábát használja, hogy egyszerre számolja meg őket – súlyukat tekintve nem könnyű mutatvány.

„Nem kell edzőterembe menni” – mondja kiadós nevetéssel.

Ilonga néni is aktív részese a helyi közösségnek.

Brosseau polgármester megjegyzi, hogy minden plébániai feladat ellátásával, népkórus tagjaként és egy hagyományos parasztházban régiséggyűjtéssel segít megőrizni a regionális beludzi örökséget.

Színes barokk ruhákba öltözve, büszkén mutatja be a látogatókat kötetlen múzeumában hagyományos bútorokkal, eszközökkel és ruházattal, amelyek egy része a 19. századból származik.

Azt mondja, mindig is inspirálták a régi dolgok, és büszke arra, hogy továbbviheti a dédnagyapja által elindított családi hagyományt.

„60 éve harangoztam, de csak körülbelül 10 éve, mert azelőtt a nagyszüleimnek és szüleimnek segítettem” – mondja.